Nyári kaland az ajtókilincsekkel

Akkor is lehet kellemes és emlékezetes a nyári élményünk, vagy egy délutánunk, ha egy-egy órát, családmentes övezetben, a haverokkal, barátokkal, barátnőkkel töltünk el. Persze ezzel most nem azt szerettem volna kifejezni, hogy nem jó a családdal, de azért néha kell egy kis lazulós, bandázós, haveros délután is.

Ezt mindenki maga döntse el, hogy milyen társaság keretein belül hajtja végre a programjait.

Én a holnapi napra beszéltem meg egy találkát Zita barátnőmmel. Ovis korunk óta ismerjük egymást, így vártam a holnapot, és lelkesen vetettem magam a készülődésbe. Fontos az otthonos, barátias feeling a légkörben, hiszen egy ideje már nem találkoztunk. Zita ugyanis csak pár napja ért haza a családjával a kínai útjukról.

Egy kis korai nyaralás sosem árt, bár ez inkább csak a fedőneve az útnak, mert üzleti ügyek miatt kellett ki utazniuk. Persze senkinek nem volt ellenére, hisz azért egy tárgyalás nem vesz igénybe egy egész napot, így az apa kivételével, a család többi tagja élvezte a számukra más kultúrába való betekintést.

Már szinte tűkön ültem, annyira vártam, hogy találkozhassunk. Szerencsére hamar eljött a másnap, így a reggelt köszönthettem. Úgy voltam vele, hogy jöhet bárki és bármi, ezt a napot semmi sem teheti tökre. Egy darabig ebben a boldog tudatban éltem. A reggeli kávémat főztem le, és épp a pirítósom készítettem, amikor megcsörrent a telefonom. Láttam, hogy Zita keres. Rögtön furcsa előérzetem támadt, de természetesen azonnal felvettem és köszöntöttük egymást. „Figyelj barinőm, van egy kis baj…” – kezdte. Én kérdeztem, hogy mi történt, s majd kiugrott a szívem a helyéről. „Reggel mentem le a közértbe, friss péksüteményt venni magamnak és a családnak. Ahogy átmentem át az egyik erkéllyel ellátott házsor alatt, felülről rám esett az egyik virágcserép. Azt hiszem, nem volt rendesen rögzítve. Elvesztettem az eszméletem, most éppen a kórházból hívlak. A szüleim is már itt vannak velem. Egy kedves idős hölgy értesítette a mentősöket, azonnal be is szállítottak ide.” Erre csak üres, néma és csalódott levegővételek hagyták el a számat, s próbáltam egy értelmes összefüggő mondatot, vagy legalább csak egy szót kicsikarni magamból. Nagyon csalódott voltam nagyon, de persze megértettem és felfogtam a jelenlegi álláspontot. és persze aggódtam Zitáért.

„Figyelj Zita, meddig kell a kórházban maradnod? Vagy saját felelősségre hazajössz?”- kérdeztem. „Fogalmam sincs, előreláthatólag egy-két napot a biztonság kedvéért bent kell maradnom az orvos szerint.”- válaszolta. „Rendben, akkor gyorsan összekapom magam és bemegyek hozzád” – hadartam, majd ezzel a mondatommal le is tettem a telefont. Csak álltam és néztem ki a fejemből, majd útnak indultam. Már csak kétutcányira voltam a helyi kórháztól, amikor Zita édesapja hívott, hogy megtennék-e neki egy nagyon aprócska kis szívességet.
Persze igennel feleltem, mindig is második családomként tekintettem rájuk, és ez kölcsönös volt. Kérdezte, hogy épp merre vagyok. Mondtam, hogy kétutcányira a kórháztól. Erre megkért, hogy ugorjak be a zárüzletbe és vegyek tíz darab ajtókilincset és pajzsot. A méreteket is megadta.

Tágra nyílt szemekkel bámultam, majd lefagytam, és rögtön védekeztem azzal, hogy én ehhez nem értek. Mondta, hogy ne aggódjak, sms-ben átküldi a többi részletet és fotót is, hogy milyenre van szüksége. Majd az eladók ez alapján össze tudják készíteni a kilincseket, az anyagiakat később rendezzük. Ja, és, hogy nyugodtan vigyem az egész csomagot be a kórházba, ott találkozunk. Mondtam, hogy rendben és elköszöntünk.

Kicsit frusztrálva éreztem magam a zárboltban, mivel sosem voltam még ilyen helyen. Szerencsére jött az egyik eladó és leste minden kívánságom, persze csak az említettekkel kapcsolatban. Gondolom, látta rajtam, hogy eléggé elveszettként álltam a számomra ismeretlen dolgok között. Gyorsan letudtam a vásárlást, fizettem, megkaptam a blokkot, és már rohantam is tovább.
Nem volt egyszerű a dolog, mert jó nagy volt a súlya, de még elviselhető. Megérkeztem a kórterembe, köszöntöttem mindenkit. Zita papája erre: „Látom sikeres volt a vásárlás!” Gyorsan szemügyre is vette a pajzsokat. Addig én kihasználva az időt, Zitához fordultam és beszélgetni kezdtünk.

Telt-múlt az idő, és eljött a vizit ideje, így mindenkinek ki kellett menni a kórteremből. Zita papája rendezte a tartozását. Vetettem egy pillantást az órámra és csodálkoztam, hogy így elrepült ez a mai nap. Mire visszamentünk, eljött a búcsú ideje. Megbeszéltünk egy újabb találkát, de remélem azt már otthon, nyugodtan, egy kávé mellett tudjuk majd megvalósítani.